Két Krisztus (adventi üzenet)
- az Embert az emelte ki a többi teremtény közül, hogy megadatott neki a jog arról, hogy szabadon döntsön, istent vagy a Gonoszt akarja követni. Soha senkinek, még az angyaloknak sem adatott ez meg, csakis az isteni szikrával megteremtett földi Embereknek!
Így advent táján azt hiszem, minden keresztény ember érzékenyebb, fogékonyabb várni, kivárni, látni és meglátni mind a Jót, mind a Rosszat. Így vagyok ezzel jómagam is, ahogy a hamar sötétre váltó téli napokon, ha nem is értem, de érzem ezt a várakozást, ami Istent láttat, Jézust kerestet velem a neonfények parádéjában, az előre felszeletelt vekni illatában, a kolduskölyök szembogarán, talán még a bankautomata kijelzőjén és a kunyeráló kóbor kutya árnyékában is. A félelmetes, hazug híradókban, ahol manipulált vírusveszély, nyilvános emberáldozatok halálkórházak lezárt részlegein, biológiai-háború , globalizált pénzparádé rejti el a valóságot.
Ahogy bámulom ezt az adventben lüktető, maszkba zárt, láncra vert, fáradt és modern világot, mégis az a vízióm támad, hogy nem egy, nem egyetlen, hanem két Krisztust látok itt.
Két Krisztusnak a jelenvalóságát érzem és élem mindennapi rohanásaink stációiban. S ez a furcsa kettősség, hol megrémít, hol kimondhatatlan, szelíd jóval tölt el.
Mert van itt egy Krisztus, aki egyszerű, mint a napfény, a tiszta víz, mint az újszülött első felsírása. Ő az, aki gyalog járt a pusztában és itt gyalogol ma is velünk, szürke mindennapjaink mókuskerekében. Egy ács fia ő, aki tudja, milyen, ha a szekerce nyele kérgessé teszi a kezét, és mégis ezzel a kérges emberi kézzel vakokat gyógyít, démonokat űz és éhes embereket lakat jól. Nem fél a leprástól, nem fertőtleníti minden csoda után a kezét, hanem áldást ad vele…Megváltást!
És van itt egy „Krisztus”, egy aranycifrás, díszes főpapi nagyúr, elszigetelve a hatalmas kőtemplomok védelmében, aki egy intézményesített hitbiznisz, az Isten és Fia világvállalat vezetőjeként nem látja meg a szegény asszony két garasát, nincs ideje már ördögöt űzni vagy kenyeret törni az éhezőnek, mert éppen valami flancos egyházi szimpóziumon kell, virítson, mint bálvány.
Az egyik Krisztus, akit látok, tudják, az az egyszerű, mégis megnyugtat. Tudom, hogy ahogyan kétezer évvel ezelőtt, úgy ma is itt van mellettem a sötét utcákon,a megrettent emberiség mellett, a zsúfolt villamoson, az oltótűvel hadonászó Mammon mellett is ott áll és figyeli, és ha elmerem hinni, hogy Ő az, úgy nem enged el éhesen, ha tanulni jövök hozzá. Ott van ez az egyszerű Krisztus az emberszemekben. Azoknak a szemében, akik rám mosolyognak, és nem félnek vállalni a szeretetet. Így például annak a fiatalasszonynak a szemében. Aki úgy hozott minap adományt egy szegény sorsú öreg koldusnak, hogy nem a saját nevét, hanem ezét az egyszerű „gyalogkrisztusét” mondta be… Ott van ez a megnyugtató Krisztus minden fáradt mosolyban, minden lélekmeleget, életmeleget ígérő kézfogásban.
De itt van a másik „Krisztus” is, a gőgös nagyúr, onnan a cifra templomokból, ahova az új ruháinkat és új maszkunkat (mellyel Istentől kapott arcunkat takarjuk rongyokba) járunk olykor megmutatni. Azt hiszem, ő nem is jár gyalog. A pusztában hamar elfáradna, hiszen többnyire luxusautókon viszik, hozzák hírét Mammon és Belzebub papjai. Ez az a „Krisztus”, aki vitathatatlanul nagy és hatalmas, hiszen a háta mögé bújhat például akár a nagy aranykeresztet hordozó főpap, akiről tudom, hogy pedofil, és aki mégis ennek a cifra, intézményesített Krisztusnak a takarásában tiszteletet vár el tőlem, és azt akarja, hogy ne vétkeit nézzem, hanem egyháza hitét… Nagy az árnyéka ennek a cifra, hatalmas Krisztusnak. Elfedi az inkvizíció egykori sikolyait, a papkurvák soha meg nem mutatható szerelemgyalázatos bánatát, besúgók sunyi spekulációit, a bűnbocsátó cédulák árfolyamát, ám ha valaki azt meri mondani, hogy nincs ez így jól, azt szolgáival rögtön istentagadással vádoltatja meg. És aki most arra buzdítja a megfélemlített embereket, hogy engedjék egy genetikai, sátáni szerrel arctalan rabszolgákká gyalázni magukat, vagy megöli őket…
Ilyenkor nagyon bízom abban a másik Krisztusban, a gyalogjáróban, a szeretni merőben, hiszen ő megtanított arra is, hogy olykor ki kell verni a latrokat Isten hajlékából, s ha kell, akkor bizony bottal.
Mert ez az egyszerű, ácsfia krisztuskirály nem a cifra kőtemplomokba készül megszületni most sem. Az ő temploma én vagyok, te vagy és minden emberfia, aki megengedi a láthatatlan, végtelen szeretetnek, hogy eleven templommá szentelje testét, lelkét, életét. Olyan templom, ahol sátáni szolgáknak és akár biológiai fegyvereiknek vagy diktátori hazugságaiknak nem lehet helye…
Templommá válunk hát így az adventi várakozásban, hiszen a kőtemplomok kitalálói sem tettek mást, mint a teremtett ősi templomot: a megteremtett embert utánozták alkotásaikban.
Szemünk templomablakká válik, beengedi és elnyeli a fényt és a sötétet, agyunk, tudatunk templomtorony, harangzúgás, misét, imát, életet, halált, feltámadást jelez. Testünkben oltár, szentgrál áldozókehely, elégő, lobogó sejtek lángja. Emberek vagyunk, újra és újra megszülető, Megváltót remélő embertemplomok.
Parány az ember a két Krisztus bűvöletében.
És az egyik Krisztus nem igazi.
Döntsd el, melyikben hiszel, kihez imádkozol… az egyik a lelked kéri a másik a lelked adja!
Így advent magasságában nyissuk hát ki szemünket, lelkünk templomablakát, és merjük jól megnézni, hogy a két köztünk járó Krisztus közül melyiknek áldozzuk lelkünket 2021. adventjében, amikor az Emberiséget túszul ejtette a Földön a Gonosz!
Szőke Mária
Nyiro jut eszembe errol a gyonyoru irasrol. Es Kosztolanyi. Es Marai. Az Isten aldja meg a munkassagaert! En nagyon szeretem az On irasait es az ugyet, amit kepvisel.