Mivel hírportálunktól senki nem vett részt személyesen a budapesti, augusztus 20-ai ünnepségen, a TELEX portálról vettük át Presinszky Judit riportját.
A Kodály köröndre tartva, azt hiszem, felkészültem Magyarország új felvonulására, amit hagyományteremtőként harangoztak be a magyar államalapítás ünnepére. Készen állok a magyar mondavilág alakjaira és a nemzeti szimbólumokra.
Még előző éjjel, hazafelé tartva a Bajcsy-Zsilinszky úton tolták el mellettem a parádé szobrait, így nagyjából tudtam, mire számítsak, de amikor másnap kiérek a helyszínre, az egyik fő attrakció, a turul már nem rózsaszín, a csomagolás időközben lekerült róla. Került a helyére viszont más: a felvonulás ugyanis azzal kezdődik, hogy
kigyúrt, félmeztelen, testfestékes férfiak húzzák el előttem a metálturult, közben sámánok kántálják, hogy sírjon a föld, a szívük pedig a hazáért dobog.
Mint pár perccel korábban megtudtam, néhány turulhúzó még péntek reggel megborotválta a mellkasát, hogy a felvonuláson jobban csillogjon rajtuk a festék. A legjobban azok láthatnak rá erre, akik a Kodály köröndön állnak, ott van ugyanis a felvonulás szívcsakrája: itt énekelnek és táncolnak a fellépők, itt húzzák a nótát a zenészek, itt csillognak a legszebben a szobrok, itt dobbannak egyszerre a magyar szívek.
A „Föld, haza és nemzet” tematikában megtervezett felvonulásban ezután a képbe bekúszik egy metálszínpad, metálnyilakkal, vagy ahogy egy kollégám nevezi, a „kristálykamion”. Ezen vereti a népnek a Road nevű metálbanda, akikről nekem van egy nehéz személyes emlékem.
2015-ben voltam egy fesztiválon, a koncertjükre pedig csak úgy keveredtem oda, hogy én az utánuk zenélő bandát akartam megnézni. Körülöttem idősebbek álltak, csapatták fesztelenül a magyar metál hatalmasaira, egyikük pedig a nagy hevületben arcon könyökölt. Szóval nálam Road=arcon könyöklés. Velük együtt ropja a földön a Nox együttes énekese és frontembere, Péter Szabó Szilvia, körülötte táncosok lengedeznek alufóliasisakokban, mellettük a metálcsodaszarvas, amit először halnak néztem.
De csak ezután kezdődnek az igazán szürreális pillanatok, amelyekre akkor sem készülhetsz fel, ha akarsz:
Elaraszol előttem egy böhöm Szent Korona-másolat, közepén hegedülő emberekkel, és a Meggyfát éneklő Horváth Tamással.
Ez az a nóta, amivel Horváth az Eurovízió korábbi magyar belépőkapujában, a Dalban indult, majd alulmaradt. A korona mögött a Szent István aláírásán álló Wolf Katit tolja négy fiú komoly arccal, közben szól a „bújj hozzám, Magyarország”, de ez még mind semmi,
mert akkor elgurul előttem az emberhajtású, talpig arany Szent István,
nyomában sétáló és mosolygó néptáncosokkal. Kulisszatitok, hogy a szoborban egy ember ül bezárva – valószínűleg összegörnyedve –, ő hajtja a Szent István-járgányt.
Majd következnek a sorban az elmaradhatatlan dobpergő- és lovashuszárok, a felvonulás egyetlen felemelőnek mondható fellépői, mellettük néhány tucat feketébe öltözött fiatal próbálja kisebb-nagyobb sikerrel egyenesben tartani tolás közben a hatvanméteres magyar zászlót.
És amikor azt hiszed, ezen a ponton már mindent láttál, akkor az ezeréves magyar állam új hagyományteremtő ünnepén felcsendül A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe című magyar klasszikus a Hip Hop Boyztól, a háttérben öten gólyalábakon és lufiszoknyákban lengetik a magyar zászlót, mellettük pedig tornász lányok ritmikus gimnasztikáznak.
És csak ezután jön az egyik záródal, ami biztosan minden magyart büszkeséggel tölt el Szent István ünnepén:
„Hupákolunk, pancsolgatunk, csárázunk a parton,
Mármáládés palacsintát nyel most be az arcom,
Csattanjunk a vízbe, stégről ugorjunk egy seggest,
Igénytelen fecskédre még nem kaphatsz ma egyest”
Ha valaki ebből nem ismeri fel ezt a nemzeti talpalávalót: ez a Maradjatok, gyerekek a Kelemen Kabátbantól, amit – kicsit távolabbról úgy tűnik – túró rudiknak öltözött táncosok között húznak el. Végül pedig „De jó, de jó, de jó, de jó, kicsi rigó” nótával véget ér a magyar államalapítás ünnepe.
Forrás: Presinszky Judit/ TELEX
